Amikor az ember keresztény hívőként küzd szexuális bűnnel, akkor elképzelhető, hogy a senki földjén találja magát. Velem legalább is ez történt.
A két oldal
A legtöbb ember a világon azt mondja, hogy kövesd a vágyaidat és éld ki azokat. „Az önkielégítés a világ legtermészetesebb dolga. Mindenki csinálja. Aki azt állítja, hogy nem, az hazudik. Ezzel senkinek sem ártasz. Ha lelkiismeretfurdalásod van, az a vallás miatt van. A vallás teszi tönkre az embert azzal, hogy irreális és abnormális elvárásokat támaszt. Szabaduljunk meg a vallástól, és akkor az ember is felszabadul, és végre élvezheti az életet.”
Biztos ismerősek neked is ezek a mondatok. Értem, hogy milyen logika alapján születnek. Úgy gondolom, hogy azért érvelnek így emberek, mert ez az egyetlen magyarázat arra, hogy ők maguk miért ne hallgassanak a lelkiismeretük szavára és így tudják „felszabadítani” magukat arra, hogy szembemenjenek Isten akaratával. (Ami pedig nem egy diktatórikus, önkényes, teljesíthetetlen szabályrendszer, hanem az ember védelmét szolgálja.)
Ezeket nem azért írom, hogy jól megmondjam, „bezzeg én”. Egyszerűen csak le kellett írnom, hogy ez az egyik oldal és nekem ez az út nem járható. Ez pedig egy, a belsőmből fakadó meggyőződés, amit mindenkinek saját magának kell éreznie. Én nem is akarok erről senkit győzködni.
Hidd el, végig gondoltam sokszor, hogy mi történne, ha én ezt az opciót választom. Szerintem a kereszténység és Jézus Krisztussal való közösségem nem is volt a saját döntésem mindaddig, amíg végig nem gondoltam, miért nem akarok „felszabadulni a vallás alól” és „elengedni a lelkiismeretemet”.
Ahhoz, hogy ez jobban érthető legyen, egy kis kitérőt kell tennem.
A 2.0-ás generáció
Keresztény szülők gyerekeként születtem. A hívő élet először nem az én választásom volt, hanem a szüleimé. Ők úgy neveltek, hogy Isten létezése, szeretete, a megváltás, a jó és a gonosz harca magától értetődő dolog volt kiskorom óta. A Hit Gyülekezetében a szüleink generációja alapította a közösséget, így az ő gyerekeik – mi vagyunk – a második generáció. Ez annyiban izgalmas, hogy még nem volt előttünk kitaposva az út, hogy mit is jelent egy keresztény gyerek számára a megtérés. Meddig élsz a szüleid hitéből és vagy keresztény miattuk, és mikortól válik az a saját döntéseddé.
Minden egyes erről szóló történet, bizonyság- vagy tanúságtevés, amit gyerekként hallottunk, arról szólt, hogy valaki Istent nem ismerve súlyos bűnöket követett el, aztán találkozott Istennel és radikális fordulatot vett az élete. 180 fokosat, ami minden szempontból kívülről is látható volt. Pajor Tamás sztorija talán a legközismertebb, és a leglátványosabb, mivel az ő megtérés előtti élettörténete nagyon ismert volt sokak számára.
A szüleink közül nem mindenki drogozott, vagy élt rocksztárokhoz hasonlóan deviáns életet, de pontosan tudták, hogy a megtéréssel mit hagynak ott és mit választanak. Ráadásul mindenki egy konkrét dátumhoz tudta kötni. Még volt is egy olyan mondás, „hogyha nem tudod melyik nap tértél meg, akkor nem is tértél meg igazán.” Biztos volt ennek valamilyen mértékű igazsága azoknak, akik a világból tértek meg, de nekem óriási problémákat okozott. Tudtam ugyan, hogy hat éves voltam, amennyire gyerekként lehet, komolyan is gondoltam, de még az évszakra sem emlékeztem pontosan.
Mi vagyok én?
Az egyik nehézség, amivel második generációs hitgyülisként szembesültem, hogy akkor én most keresztény vagyok egyáltalán, vagy csak egy szerencsés fordulatnak köszönhetően pont apám és anyám gyermekeként láttam meg a napvilágot és ez „determinált” engem a kereszténységre. Ahogy nőtt be a fejem lágya, egyre jobban kezdtem érezni, hogy az ő döntésük nem lehet az én döntésem is. Az Istennel való kapcsolatom egyéni, nem határozhatja meg más. Nem szerethetem és követhetem Jézust azért, mert a szüleim szeretik és követik őt.
Viszont ott volt a bökkenő, hogy nekem nem volt deviáns, rocksztárhoz hasonló múltam. Az akkori értelmezésem szerint nem tudtam 180 fokos fordulatot tenni egy adott ponton, hogy onnantól kezdve Jézust kövessem.
Abban, amiben viszont szükségem lett volna 180 fokos fordulatra, nem sikerült megváltoznom. Minden egyes megtérő imánál a lehető legőszintébben megfogadtam, hogy soha többet nem csinálom, elhagyom a bűneimet és mostantól az Úrért fogok élni. Aztán újra megcsináltam. Azonnal megbántam, bocsánatot kértem, elmondtam az imát és őszintén komolyan is gondoltam, hogy ez volt az utolsó. Aztán újra megcsináltam.
Egyértelműnek látszott, hogy valamit nagyon rosszul csinálok. Ennek nem így kéne lennie.
Az egyetlen logikus magyarázat az maradt, hogy biztos nem szívből tértem meg, és egyenesen megyek a pokolra. Természetesen arról is meg voltam győződve, hogy ez kizárólag velem történik, én vagyok az egyetlen, aki kettős életet él.
A senki földjén éreztem magam. Nem voltam világi, de igazi kereszténynek sem mondtam volna magam.
Irigyeltem azokat, akik valami „nagy bűnt” követtek el, mert nekik aztán megvolt a lehetőségük arra, hogy meglegyen a saját 180 fokos történetük. De a természetemből fakadóan nálam a lázadás ilyen formája szóba sem jöhetett. Maximalizmusra törekvő, megfelelési kényszeres jókislány voltam. És tudtam, hogy a Biblia igaz. Maradt a titkos küzdelem, és a kettős élet miatti túlkompenzáció.
Na igen, mert hogy az is volt.
Borzasztóan ítélkező ember voltam (karizmatikus körökben úgy mondjuk, törvénykező). Nagyon meg volt a véleményem mindenkiről, hogyan kéne „jó keresztényként” élnie és ezt erőteljesen ki is fejeztem. Elvégre valahogy fent kell tartani a „jókereszténység” látszatát. Mindenáron. A farizeus és a vámszedő sztorija a Lukács 18:10-14-ból megvan? Na hát olyan voltam én.
De közben belül fuldokoltam a kettős élet miatt.
Aztán egyszer egy nyári ifjúsági táborban megértettem valami nagyon fontosat. Soha nem felejtem el. A generációnk számára egy sorsfordító pont volt. Németh Sándor (a vezető lelkészünk) a következőt mondta:
Egy hívő családban felnövő gyereknek a megtérés nem egy konkrét esemény, hanem egy folyamat.
Ez teljesen megváltoztatta a dolgokat és elképesztő sokat segített abban, hogyan lássam a saját hívő utamat. Azóta már tudom persze, hogy nem csak nekem, az egész generációnknak. Örökre hálás leszek Istennek azért, hogy megválaszolta az összetört szívek hozzá kiáltó hangját.
A szexuális bűn „más„
Abból, amit olvasok külföldi blogokon, úgy látom, univerzális dolog a kereszténységen belül, hogy a szexuális területet sok tabu veszi körül. Ha valakinek a világi (megtérés előtti) múltjának része is volt szexuális jellegű bűn, azt mindig nagyon röviden, lényegre törően mondta el. „Régen házasságtörő voltam, de megtértem és azóta hűséges vagyok”, vagy „pornót néztem, de mióta megtértem azóta megszabadultam.” A már korábban említett 180 fokos fordulatok, ugye…
Érthető amúgy. Senki nem akarja „felmagasztalni” a régi életét, plusz a szexuális területet amúgy is hatalmas szégyen veszi körül. „A szexről nem beszélünk, mert az a férj és a feleség magánügye.” Ha valaki szexuális jellegű bűnt követ el, és az kiderül, az valahogy mindig óriási skandalum.
Ennek szerintem két oka van. Mármint, hogy akkora skandalum lesz belőle. Az egyik az, hogy azoknak a hívőknek, akiknek ez a terület sosem jelentett kísértést, annak felfoghatatlan, hogy valaki „ilyet tehet”. Számukra valamiért ez a bűn a legmocskosabb. Tapasztalatom szerint van a fejekben egy külön kategória neki. Vannak a vétkek, a nem-halálos bűnök, a halálos bűnök és mind közül a legdurvábbak, a szexuális bűnök.
Ez szerintem nem bibliai. És nagyon megnehezíti azoknak a helyzetét, akik szeretnének megszabadulni, de a szégyen visszatartja őket.
A másik ok, ami miatt ilyen nehéz ez a terület, az talán az, amit én is csináltam. Bár nekem is vaj volt a fülem mögött, de ahelyett, hogy rendeztem volna, hangosan kiabáltam, hogy ott van a másik szemében az a bizonyos szálka. (Lukács 6:36—42) Az nem mentség a kémutató viselkedésemre, hogy én sem találtam akkor a megoldást. (De erről majd máskor.)
Ettől még a magatartásom nagyon gáz volt és biztos vagyok benne, hogy sok kárt okozott azokban, akik keresték a szabadulás lehetőségét, én meg irgalmatlanul toltam a „szentség dumáját”. Nagyon megbántam már.
A változás szele
Biztos, hogy rengeteg olyan hívő van, aki egészségesen, igazságosság és irgalom alapján áll a szexualitás témájához, csak valahogy én sokáig nem találkoztam ilyennel, vagy még az is lehet, hogy csak nem akartam meglátni/meghallani őket. De hála Istennek, ahogy telt az idő, egyre többet hallhattunk a mi közösségünkben is olyan bizonyságokat, hogy második generációs fiatalok szexuális területen hogyan tudták megharcolni a kereszténnyé válás folyamatát. A személyes beszélgetésekkor is egyre többen beszélnek erről természetes módon: „Igen, második generációs keresztényként is volt problémám az önkielégítéssel, sokat küzdöttem, és végül Istennel sikerült megharcolni.”
Nagyon bátor, sőt hősies dolognak tartom ezt, mert úgy gondolom, hogy hatalmas igazság van abban, hogy „lelkeket szabadít meg az igaz bizonyság” (Péld 14:25). Ha hallod, hogy valaki más is keresztül ment azon, amin te, és átélte Isten szabadítását, akkor te is elhiszed, hogy veled is megtörténhet
Egy dolog hibádzott csak.
Kizárólag fiúk történetét hallottam.
Pedig elhiheted, nagyon hegyeztem a fülemet…
Jó, de lányként?
Megint a senki földjén találtam magamat. Egyfelől nem voltam hajlandó elfogadni a világ hangját, hogy „szabadítsam fel magam és éljek a vágyaimnak”, ugyanakkor azt gondoltam, a legtöbb keresztény számára undorítóan mocskos dolog, hogy a szexuális területen harcom van. Lányként. Hosszú évek után. Még mindig.
Akiktől először segítséget kértem, azok nem tudtak mit kezdeni velem, mert egy olyan generációhoz tartoztak, akiknek a megtérés egy világosan meghatározható pont volt az életükben és hozzám, a generációmhoz akkor még nem találták meg azonnal a kulcsot.
Aztán Isten összehozott nekem egy olyan pillanatot, amiért szintén örökké hálás leszek neki. Kiderült, hogy nem csak az én harcom ez lányként. Hogy Ő ad Segítőt a küzdelemhez. Hogy az én életemben a szabadulás nem egy hirtelen bekövetkező csoda (azaz hogy reggel felkeltem és többé eszembe se jutott a probléma), hanem egy folyamat.
Egy olyan folyamat, aminek a során újra és újra megtapasztalom azt, hogy Isten szeret engem, a kegyelmét újra és újra rám árasztja és hogy vele már eldőlt a harc kimenetele.
Vele már győztem. És nem vagyok egyedül.
Azért írtam meg ezt a posztot, azért indítottam el ezt a blogot, mert ha hallgatnék a küzdelemről, akkor hallgatnék a kegyelemről is. És ezt nem tehetem. Isten jó. Szeret. Szabadít. Gyógyít.
Nem csak engem. Téged is. Lányként is.
Nem vagy már a senki földjén.
Arrivera.
Azt jelenti, sikerülni fog.
