A héten hallottam egy prédikációt, amiben elhangzott egy olyan mondat, hogy amikor keresztények elkövetnek valamilyen szexuális jellegű bűnt vagy kényszeres cselekedetet, akkor amögött a legtöbb esetben ott van valamilyen mértékben az elvetettség. Nálam ez tényleg így volt.
Sokat szoktam gondolkodni, hogy mi miért alakult úgy az életemben, ahogy. Nem szeretek durván elmerülni a múltban, de úgy tapasztalom, a teljes gyógyuláshoz, a szabadság útján való járáshoz hozzá tartozik, hogy átgondolom a bennem végbe menő folyamatokat. Sokat segít ebben a blog, ösztönzőleg hat. Szóval köszi, hogy írhatok nektek. 🙂
Sok dologról írtam már, a magányról, a méregről, az éhségről, a fantáziákról, amiknek az egészségtelen feldolgozása hozzájárult ahhoz, hogy éveken át küzdöttem az önkielégítéssel és a pornográfiával. De azt hiszem, hogy az egyik legfontosabb kiváltó ok nálam az elvetettség volt.
Úgy éreztem nem szeretnek, mert nem vagyok szerethető.
Tapasztalatom szerint ezzel rengetegen küzdenek. Szóval itt az idő, hogy ezzel is foglalkozzunk.
Szeretetteljes családban nőttem fel, a szüleim nem váltak el, és nem is bántalmaztak. Tinikoromra mégis nagyon erős elutasítottságot éreztem. Visszagondolva talán a kortársaim részéről érkező kritikus megjegyzések, beszólások állhattak e mögött. Nem feleltem meg a kortársaim szépségideáljának, amelynek következtében borzalmas testképem alakult ki saját magamról. Utáltam magamat. A személyiségtípusom miatt pedig sosem tartoztam a menők, a vagányok társaságához. Más akartam lenni.
Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy elvetettséget éreztem, ami önvígasztalás rossz formájához, az önkielégítéshez vezetett.
De arra gondoltam, most nem ezekről írnék, mert beszélgettem már olyan „szépségkirálynőkkel” és „nagyvagányokkal”, akik pont ugyanúgy küzdöttek az elutasítottsággal, mint én. Szóval ez nem a kinézetről, vagy a személyiségtípusokról szól igazán.
Mindenkinek meg kell harcolnia a saját adottságaival. Egyik se könnyebb, mint a másik.
Lehet, hogy most azt gondolod, ugyan mi problémája lehet egy olyan lánynak, aki annyira szép, hogy „mindenki őt akarja”. Hát csak gondolj bele. Szerinted honnan fogja tudni, hogy valaki azért szereti, mert az aki, és nem pedig azért, ahogy kinéz. Hiszen ez utóbbi múlandó dolog. Nem igaz? Ugyanerről számolt be nekem néhány „szívtipró” kinézetű srác is.
Na, térjünk vissza a témára. Úgy döntöttem, inkább olyan szempontból írnék most erről, amivel talán a legtöbb olvasóm tud azonosulni, akár mert ő maga is átélte, keresztény családban felnőve, vagy pedig tervezi, hogy saját maga hívő gyerekeket nevel majd fel.
„Nem vagyok elég jó keresztény”
Ez az életérzést legintenzívebben én a hittel kapcsolatban éltem meg. Kiskoromtól kezdve hétről hétre hallgattam a prédikációkban és otthon is, hogy egy „jó keresztény” miket tesz. Naponta imádkozik, olvassa a Bibliát, jót cselekszik, a bűntől távol tartja magát.
Mivel legtöbbször arra kaptam pozitív megerősítést, amikor valamit teljesítettem, jót csináltam, összekötötte az agyam, hogy akkor vagyok „jó”, ha valami „jót” csinálok. Sokáig őszintén azt hittem, hogy ezt mindenki más százszázalékosan meg is tudja csinálni, csak nekem nem megy.
Pedig az ember értéke nem a cselekedeteiben van. Isten nem azért adta oda az életét értünk, mert mi bármi jót is cselekedtünk. Ő a személyünkben önmagában meglátta az értéket.
Valahogy gyerekkoromban kialakult bennem egy végletes gondolkodás, hogy vagy jó keresztény valaki, vagy nem. Nem volt átmenet. Amikor pedig bejött az önkielégítés az életembe, folyamatosan azt éreztem, hogy kevés vagyok. Hiába vallottam meg, akartam megszabadulni, nem sikerült. Ettől az lett az életérzésem, hogy nem vagyok jó keresztény és SOHA nem is leszek az.
Ez pedig egy ördögi kör volt, hiszen ha úrrá lett rajtam a szeretetlenség érzése (azaz hogy nem vagyok szeretetre méltó), akkor az önvigasztalás újra ahhoz a cselekedethez vezetett, ami után csak még jobban gyűlöltem magamat.
Amit gondolunk és hiszünk, meghatározza a tetteinket. A legrosszabb börtön az, amit saját magad köré építesz.
Edith Eva Eger, holokauszttúlélő pszichológus
És az a gondolat, hogy Isten elutasít engem, teljes tévedés volt, de erre majd még visszatérek.
Amikor más utasít el
Az ember alapvetően vágyik az elfogadásra. Arra, hogy szeressék. Egy Hit Rádiós beszélgetésben Kulifai Mónika, pszichológus azt is elmondta, hogy „gyerekkorban sokkal sérülékenyebb az ember. Minél korábban éri az embert ilyen trauma, az annál mélyebben rögzül.” Különösen nagy hatással bír az emberre, ha gyerekkorában olyan személyek utasítják el, akiktől feltétlen szeretetet kellett volna kapjon.
Felmerülhet a kérdés, hogy milyen dolgok válthatják ki egy gyerekben, hogy később elvetettséget érezzen. A szüleim pocáról feltúrtam egy jó régen kiadott könyvet (Frank Hammond: Az elutasítottság legyőzése). Hammond szerint a következő dolgok lehetnek nagyon romboló hatásúak az ember életére már az élet kezdetén:
- Amikor az anyukája vele várandós: ha nem várt a terhesség, a házasságkötés utáni „túl gyors” megfoganás történik, az anyuka fél a szüléstől, konfliktus van a szülők között, abortusz fontolgatása/kísérlete, a várakozástól eltérő nemű gyerek születése. Tudományosan is bizonyítható, hogy az anyaméhben lévő gyermek képes érzékelni a negatív és pozitív hatásokat is, így ezek akkor is hatnak, hogyha a későbbiekben nem esik róla szó. Nyílván, ha ezt a gyerek életében többször is a fejéhez vágják, az még durvább.
- Gondot okozhat, ha valamilyen rendellenességgel születik valaki, szülési komplikációk voltak, nem volt meg a világrajövetel után a szülővel való fizikai érintkezés, vagy ha valakit örökbe fogadtak.
- Gyerekkori traumák: szülő(k) halála, válás, szóbeli/fizikai/szexuális bántalmazás vagy a társak (testvérek, barátok, osztálytársak) részéről érkező elutasítás.
Ezek a tapasztalatok érzelmi szinten égnek be, amiket felnőttként nehéz utólag feltárni, de nem lehetetlen. Ha most ezeket olvasva már be is ugrik egy két dolog, akkor tudod, honnan kell elindulni.
Egész életünkben érhet minket elutasítás
Jó esetben az ember felnőttként megtanulja, hogy nem mindenkinek a véleménye számít, nem kell, hogy mindenki szeressen, de azért legyünk őszinték, ez azért sokszor nehéz. Főleg, ha már volt egy gyerekkori trauma.
Összefoglalva, az elvetettség, elutasítottság több dologra visszavezethető Kulifai Mónika szerint:
- van az emberben egy jogos vágy az érzelmeinek, szükségeinek a betöltésére, de ezt valamiért nem kapja meg
- fizikai elhagyás történik
- megalázzák a kapcsolataiban
- elárulják az embert és ekkor a bizalma is megtörik
- minden olyan helyzet, amikor igazságtalanságot él át az ember.
Mi a jele az elvetettségnek?
Az elutasítottság felnőttkorban sok esetben maximalizmusban, perfekcionizmusban nyilvánul meg. Hogy „sosem elég, amit csináltam.” Egy belső görcs feszíti az embert, hogy kényszeresen tökéletes dolgokat adjon ki a kezei közül. Ez látszólag hozhat pozitív eredményeket, de a munka végeztével sosem nyugszik meg, hogy „mindent megtettem”, „jól sikerült”, „mit tudok tanulni a hibáimból”. Aki sosem elégszik meg magával, annak a lelke ezt nem fogja bírni. Ki fog merülni. Kialakul egy negatív énkép, és a pozitív visszajelzéseket sosem tudja befogadni, mert nem illik a magáról kialakított nézőponthoz.
Ha ezt az elvetettségből fakadó perfekcionalizmust ráhúzzuk a hitéletre, az nagyon durva kiégéshez fog vezetni, ahogy velem is történt. Ez a kiégés pedig könnyen kényszeres cselekedetekhez, akár függőséghez is vezethet.
De vannak más olyan jelek is, például:
- hamis felelősségérzet (olyan dolgok miatt vállalja magára a felelősséget, ami miatt nem kellene.)
- örök bizonyítási kényszer (hiteleket vesz fel, hogy magasabb életszínvonalt mutasson magáról, mint amivel rendelkezik.)
- ide tartozhat például az étkezési zavar is (anorexia, bulimia), amikor azért éhezik valaki, mert vágyik másoknak az elfogadására.
- és szinte mindig velejár az, hogy fél a mások elutasításától és mindenkinek meg akar felelni.
Ha esetleg ezekben a jelenségekben magadra ismertél, akkor mindenképpen érdemes meghallgatni az egész rádióbeszélgetést.
Látható, hogy sok vacak dolog származik az elutasítottságból.
Ezért is írtam ki a múlt héten a Facebookra és Instára Edith Eva Eger idézetét, mert annyira igaz: „Akkor válunk szabaddá, ha nem viselünk hamis álarcot, és nem mások által előírt szerepeket játszunk és elvárásokat teljesítünk, hanem önmagunkat kezdjük el feltétel nélkül szeretni.”
Mi a megoldás?
Tudod, írtam már sokat, vannak csodajellegű szabadulások, de van olyan, amikor ez folyamat. A felismerés és a megoldás között hosszú út áll, de érdemes rajta elindulni, hogy egészséges lelkű emberek lehessünk.
Az első lépés, ami nagyon fontos, hogy keress egy igazodási pontot, amihez tudsz viszonyítani. (A hitgyüliben mi mérőzsinórnak szoktuk mondani, ez tulajdonképpen a mai vízszintmérő.) Ez alapján objektíven tudod megítélni a saját gondolataidat és mások külső véleményét is magadról.
Mivel én hívő ember vagyok, ezért én azokat a kérdéseket, hogy „lehet-e engem szeretni?” vagy, hogy „értékes vagyok-e?”, vagy hogy „Képes vagyok-e valami jóra?” már nem az érzéseim vagy mások véleménye, hanem Isten beszéde alapján igyekszem megközelíteni.
Ez ugye azzal jár, hogy folyamatosan kutatom, mit mond rólam Isten. Az önértékelésem erősítéséhez kikeresem azokat a szakaszokat a Bibliából, amik ezeket építik. Ajánlom János apostol evangéliumát és a leveleit. Olvasd el őket, és írd ki magadnak egy külön papírra, doksiba azokat az igéket, amik arról szólnak, hogy Isten mennyire szeretett téged már az előtt, hogy BÁRMIT csináltál volna vagy BÁRMILYEN lettél volna.
Ezeket el lehet naponta imában mondani. Legyél hard core és olvasd fel őket hangosan (!) magadnak a tükörben, valahogy így: „Kedves Gipsz Jakab, TÉGED úgy szeretett Isten, hogy az egyszülött Fiát adta, hogyha hiszel benne, akkor örökké élj.” És így tovább.
Tanítsd meg a lelkednek, hogy ki vagy te az IGAZSÁG, azaz az Isten beszéde alapján.
Egy másik nagyon fontos lépés a megbocsátás és az elengedés. Nem véletlenül van benne a Miatyánkban, hogy „bocsásd meg a bűneinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” A Máté 18-ban szerepelő adós szolgáról szóló példázat is ennek a fontosságáról beszél.
Megbocsátani nem azért „kell”, hogy a másiknak (aki megbántott/elutasított), jó legyen. Hanem, hogy téged ne mérgezzen tovább a harag, a gyűlölet. De ezt nem is részletezem, mert erről biztos minden keresztény közösségben sokat beszélnek.
Karizmatikus keresztény létemre nyilván nem hagyhatom el a démonoktól és átokból való szabadulás témáját sem, ami véleményem és saját tapasztalatom szerint is elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy az elvetettségből megszabaduljunk.
Ha ez új neked és érdekel, akkor Derek Prince írásait ajánlom szívből. Ez a könyv konkrétan az elvetettséggel kapcsolatos, ez pedig az ember életében tapasztalható sorsromboló erőkre világít rá.
Még egy gyakorlati tanács, ami nagyon sokat fog segíteni: Vedd körül magadat olyan emberekkel, akik szeretettel, de igaz visszajelzéseket adnak. Tehát nem hízelegnek, hanem a beszédük az irgalmasság és az igazság között jól egyensúlyoz.
Ajánlok pár pszichológiai témájú könyvet, amik nekem nagyon sokat segítettek az évek során. (Határaink, Ki kapcsolta ki az agyam?, A döntés, Az ajándék, Tehetség vagy)
Ha gondolod, végezz el egy személyiségtesztet, és figyeld meg, hogy milyen erősségeid vannak és ezeket hogyan tudod használni az életedben. Azokra a területekre, amik a gyengeségeid, koncentrálj jobban és legyél sokkal türelmesebb magaddal. Nekem ez a teszt jött be a legjobban.
Végezetül
Írtam nemrég egy posztot azzal a címmel, hogy „Akarsz-e jól lenni?” Jézus ezt nem csak annak a nyomorék embernek tette fel a Bethesda tavánál kétezer évvel ezelőtt. Tőled is ezt kérdezi. Ez az első kérdés, amit el kell döntened.
Az a cél, hogy legyél az, aki te igazából vagy. Az a kincs, akihez hasonló soha többé nem fog létezni, és akit semmivel nem lehet pótolni. Soha senki nem lesz hozzád hasonló. Vannak olyan dolgok az életben, amit kizárólag csak te tudsz megcsinálni és senki más.
Szeresd magadat. Nézz a tükörbe, és mondd el, mennyire értékes vagy. Az a személy, akit a tükörben látsz, végig kíséri az életedet. A leghosszabb kapcsolatod.
Muszáj jóban lennetek.
Olvasd el a poszt folytatását!
