Kaptam egy olvasói levelet abban a témában, hogy mennyire nehéz az embernek, hogy hívőként ne az érzelmek vezéreljék. Egyetértek. Rengeteg ember a környezetemben irtó nehéz helyzetben van és sokan küszködnek. Én is. Ki a családdal, ki a szerettének az elvesztésével, a magánnyal, szerelmi csalódással, családi konfliktusokkal, házastársi elhidegüléssel. Fel se lehet sorolni. Ma van a hálaadás Amerikában. Ennek apropóján írok arról, hogyan tudsz Istenben bízni és hálát adni akkor is, amikor úgy érzed, nincs semmi, amiért hálát adhatnál.
Olvastam valahol, hogy minél idősebbé válik az ember, annál inkább rájön, hogy mindenki küzd valamilyen szinten függőséggel, magánnyal, bánattal, kétellyel vagy stresszel. A lassan már két éve tartó járvány pedig még egy bizonytalansági réteget képez a jövőn, ami miatt még nehezebb bizalommal előre nézni.
Miközben a válaszomat fogalmaztam az olvasói levélre (amúgy nyugodtan írjatok!), felrémlett bennem, hogy az általunk a „hit hőseinek” tekintett hús-vér embereknek mennyire lehetett könnyű megélniük, sőt túl is lendülniük az érzelmeiken, hogy meg tudják lépni azt, amit a hit cselekedetének látunk náluk.
Szerintem kicsit sem volt könnyű nekik. És ha az érzéseikre hallgattak volna, valószínűleg nem ismernénk ma a nevüket a Bibliából.
Bibliai hősök és az érzéseik
Gondolj bele olyan embereknek az élethelyzetébe, akiket spirituálisan sokkal magasabb szintűeknek tartunk saját magunknál.
Dávid király írta a legtöbb zsoltárt, és az érzelmeknek teljes skáláját megéli bennük. Egyik pillanatban még Isten nagyságát magasztalja, aztán azt kérdezi, „Hol vagy Istenem?” (13. Zsoltár)
A 6. Zsoltárban olyan elképesztő mélységű lelki fájdalomról számol be, ami még fizikai fájdalommal is járt. Ha valaha sírtál annyira, hogy a kimerültségtől megfájdult a fejed, elfogyott a könnyed és elvesztetted az erődet, akkor ugyanazt élted át, amit Dávid (3-8. vsz). Akiről egyébként azt írja a Biblia, hogy Isten szíve szerint való férfi volt (1 Sámuel 13:14).
Tehát az, hogy Isten szeret, és jó terve van az életedre vonatkozóan, nem jelenti azt, hogy néha nem kerülsz érzelmileg nehéz helyzetbe.
Ismered az egyik legdepresszívebb dalt a világon – a „The Sound of Silence”-t? Eredetileg Simon and Garfunkel írta. Ezt a Google-tól tudom, mert én a Disturbed verzióját ismerem, mert ANNYIRA azért nem vagyok öreg. 😁
Azzal a sorral kezdődik, hogy „Helló sötétség, régi barátom”. Ez a dark szöveg sehol sincs Hémánnak, Kóré leszármazottjának a dalához képest, ami kábé 3000 évvel ezelőtt született, és olyanokat ír benne, hogy „hasonlóvá lettem a sírba szállókhoz”, „teljesen elvesztettem minden erőmet”, „a halottak között van a helyem”, olyan vagyok „mint aki a koporsóban fekszik” (Zsolt. 88:5-6) Ha ezt a Zsoltárt olvasom, a fejemben mindig a Disturbed zenéjét hallom. (Nem keresztény zene.)
Jeremiás prófétának két könyve is szerepel a Bibliában. Tudtad, hogy ő sosem nősült meg? Szingli volt egész életében. És nagyon erős küzdelmei voltak a szomorúsággal és a depresszióval. A Jeremiás Siralmai 2:11-ben ő is azt írja, hogy annyit sírt, „már kifogyott a könnyeiből”.
Ez ugyanaz az ember, akiről Isten azt mondta: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek”. (Jer. 1:5)
Mégis volt ilyen lélekállapotban.
Az megvan, hogy Illés próféta az életének egy pontján annyira depressziós lett, hogy meg akart halni (1 Királyok 19:4)? Ami nagyon durva, hogy ez közvetlenül az után történt, hogy egy hatalmas isteni csodát tapasztalt meg a Kármel hegyen, és tűz szállt le az égből az imájára. Ő aztán nagyon gyorsan a mélypontra került a csúcsról.
Nagy sikerek után is jöhet a hullámvölgy.
Vagy nézzük a Nagy Listát a Zsidó 11-ből, a hit hőseiről
Szerintetek mit érzett Noé, amikor Isten szólt neki, hogy hatalmas özönvíz jön, ami MINDENT és MINDENKIT elpusztít, ő meg zárkózzon be egy bárkába, és bízza rá magát, hogy Isten majd vigyáz rá és a családjára? Nagyon para lehetett. De ő meglépte, és Istenben bízott. Nem tudom, hányadik nap tudta már azt mondani, hogy igen, ezt túl fogjuk élni. Mert azért szerintem ott a holló és a galamb kiküldése között is lehetett számolgatni, hogy még hány napra elég az élelem a családnak és az állatoknak. Ne felejtsd el, állatokat csak az özönvíz után lehetett megenni!
Mit gondolsz, mit érzett akkor Ábrahám, amikor Isten azt mondta neki, hogy azt a személyt, akit a legjobban szeretett, akire évtizedeket várt, menjen és ölje meg? Ráadásul nem tudom, te mit gondolsz, de tuti biztos, hogy nem oszthatta meg Sárával az érzelmi terhet, mert szerintem nincs olyan nő a földkerekségen, akinek lett volna elég hite arra, hogy Isten feltámasztja majd a gyerekét, miután a férje megöli.
Vagy mit érzett Rebeka, amikor hittel a háta mögött hagyta a családját, hogy elmenjen egy távoli vidékre és feleségül menjen valakihez, akivel még sosem találkozott? Akivel tisztán házasodtak össze, nagyon szerették egymást, de gyerekük mégsem született 20 (!) évig.
Pedig nem követett el egyikük sem semmilyen bűnt.
Vagy gondolj bele annak a szamariai nőnek a helyzetébe, akit az egész társadalom megvetett, mert vagy nagyon mostohán elbánt vele a sors és minden férfi otthagyta, vagy pedig neki volt annyira összetört a lelke, hogy újra és újra valaki másban kereste a szerelmet. Azért volt egyedül napközben a forróságban a kútnál, mert a többi nő nem tűrte meg maga között, és nem mehetett velük kora hajnalban. És Jézus vele beszélgetett. Szinte neki szólt először, hogy ő a Messiás.
Remélem, ezek a példák segítenek neked is abban, hogy rájöjj, hívő emberként is kerülhet az ember mélypontra. De Isten nagyon szeret téged akkor is, amikor az érzelmeid elborítanak. Amikor úgy érzed, nem bírod tovább. Amikor úgy érzed, elviselhetetlenül fáj. Ilyenkor a fontos kérdés, hogy az érzelmeinkre, a félelmünkre hallgatunk, vagy Istenben bízunk.
Mert a hit ugyanaz a héber és görög szó eredetiben, mint a bizalom. Ezek a személyek úgy hittek, hogy bíztak.
Hálaadás, mint a másik fegyver
Igen, de mit lehet még csinálni akkor, amikor ilyen nehéz szituációba kerülünk? Isten Beszéde alapján a bizalom mellett a hálaadást kell megerősíteni magunkban.
Miért csüggedsz el lelkem és nyugtalankodsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én neki az ő szabadításáért.
Zsolt 42:6
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Hit Gyülekezetében felnőve nagyon sokat tanulhattam arról, hogy mennyire fontos a hálaadás. Hogy megtaláljuk az életben mindig azokat az akár apró dolgokat, amikért hálásak lehetünk.
Ez iszonyú fontos dolog és továbbra is igyekszem ebben magamat gyakorolni, mert hiszek abban, hogy a hálaadással még olyan „közönséges”, hétköznapi cselekedetek, mint egy sportmérkőzés megnézése, egy finom étel elfogyasztása, vagy egy baráti program is lehet Isteni mércével mérve pozitív, vagy „szent”, ha hálásak vagyunk közben Istennek.
Mivel erről „nálunk” sokat lehet hallani, ezért erről nem írok olyan részletesen. Annak, aki „nem-hitgyülis”, ezen a két linken például hangoskönyvben is tudtok hallgatni a hálaadás fontosságáról.
Sokszor hallottam, sőt én magam is adtam már tanácsul, hogy érdemes naponta vezetni, hogy miért vagyunk hálásak. Nem tudom, hogy vagytok vele, de nekem van az a negatív érzelmi állapot, amikor bármennyire is megfeszülök, nem nagyon tudok többet felsorolni annál, mint, hogy „köszönöm, hogy lélegzem, hogy van családom, otthonom és munkám.”
És nagyjából ennyi. És aztán jön a lelkiismeretfurdalás, hogy „csak ennyiért vagyok hálás?” Néha még hozzáteszem, hogy „köszönöm a megváltást is”, de ezekben a rémesen-rossz állapotokban inkább megszokásból, meg illendőségből, és nem annyira szívből jön.
Vagy ha szívből is jön, akkor meg néha jön az a gondolat, hogy én csak azért vagyok hálás Istennek, mert kaptam tőle valamit? Jó-e az, hogy ennyire én-központú a hálaadásom? Azért szeretem Istent, mert ad nekem dolgokat? (Megbocsátást, örök életet, szeretetet, imameghallgatásokat, anyagi dolgokat, stb…)
Aztán a héten olvastam Jóbról.
Hogy jött ki Jób az érzelmi hullámvölgyből?
Nincs szerintem még egy olyan ember a földön, aki Jóbnál nagyobb igazságtalanságot tapasztalt volna meg (Jézus Krisztuson kívül). Isten maga mondta róla, hogy nincs hozzá hasonlóan igaz ember a földön, aki MINDENT is jól csinált.
Pechjére (nem tudom, hogy ez jó szó-e), de egy intergalaktikus sakkjátszmában vált olyan sakkfigurává, akit minden dimenzióból leütöttek. Szerintem, ami rossz a mi életünkben most lehetséges, azt ő valamilyen módon megélte. Mindenét elveszítette, ami fontos volt, és ami számított. Ugye egy idő után már Jób is azt kívánja, bárcsak meg se született volna.
Az egyetlen, aki megmaradt neki a családból, a felesége, ő is csak annyit mondott, hogy „átkozd meg Istent és halj meg.” A barátai kéretlenül is tolták a megoldási javaslataikat, amik mind írtó jól hangzottak, de pont az ő esetére nem vonatkoztak.
Harminchét hosszú fejezeten át próbálják közösen megfejteni, hogy mi lehet az oka Jób nyomorúságának, és hogy mi lehet a megoldás, hogy lehet ebből a brutálisan rossz és nagyon negatív érzelmi állapotból kijönni.
És van az a szituáció, amikor emberileg nem megmagyarázható, hogy miért vagyunk egy adott helyzetben.
És akkor egyszer csak megszólalt Isten a forgószélből.
És nagyon érdekes, hogy nem azt mondja Isten, hogy Jób adjon hálát azért, amije van. Nem arra emlékezteti, hogy mennyi minden jót tett Isten eddig az életében. Hogy keressen napi három dolgot a napjában, amiért hálás lehet.
Hanem arra emlékezteti Isten Jóbot, hogy ki Ő (mármint Isten) és kicsoda Jób.
Olvasd el most ezzel a szemmel a 38-42. fejezeteket. Látni fogod, miről beszélek.
Most én is ezt csinálom. Újra és újraolvasom, mert szeretnék kiszakadni az én nyomorúságos helyzetemből. Mert tudom, hogy Isten már megszerezte számomra a győzelmet, és az örökségem fent van tartva a mennyben (1 Péter 1:4), viszont azt is tudom ugyanakkor, hogy a hitem célja ezen a földön a lelkemnek (érzelmeimnek, gondolataimnak, akaratomnak) az üdvössége. (1 Péter 1:9)
Azaz ezen dolgozni kell. Hogy a valóságról alkotott képem (ahogy most megélem a valóságot – szomorú vagyok és fáj az összetöredezett lelkem), az átalakuljon azzá a valósággá, amit a golgotai kereszten Jézus megszerzett számomra.
És lehet, hogy ehhez arra van szükségem, hogy a fókuszomat eltávolítsam magamról, és ne arra figyeljek, hogy Isten mit adott már meg nekem, és még mit nem. Hanem inkább arra, hogy kicsoda Ő és hogy miért is szeretem Őt.
Akkor is, ha még nem történt meg a csoda.
Ha még nem gyógyultam meg.
Ha még nem szabadultam meg.
Ha a családom még nem teljesen egész.
Ha anyagilag kihívással nézek szembe.
Ha gyászolok, magányos vagyok, vagy nem találok három dolgot a napomban, amiért hálás lehetek.
Akkor is megemlékezem-e Isten kegyelméről?
Megemlékezem-e arról, hogy Ő a Teremtő, aki a saját kezével alkotott mindent, ami látható és ami láthatatlan. Aki egy szavával galaxisokat hozott létre és alkotta meg a proton és a neutron kvarkjait, és mindazt, amit a tudomány és az emberi szem még fel sem fedezett. Aki a legelső kreatív Alkotóként gyönyörűségét lelte abban, hogy minden féle-fajta-formájú állatot és növényt a létezésbe szólítson, és azóta is minden művészeti forma csak árnyéka lehet annak, amit Ő alkotott.
Akit én csak kérdezek, és hallgatom, hogy mit mond.
Ez kihívás nekem most. De eldöntöttem, hogy elfogadom igazságnak, azt, amit az a bizonyos depressziós próféta ír a siralmaiban:
Az Úr kegyelme az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged! Az Úr az én örökségem, mondja az én lelkem, azért benne bízom. Jó az Úr azokhoz, a kik várják őt; a lélekhez, amely keresi őt. Jó várni az Úr szabadításáig.
Jer. sir. 3:21-26
És azért az nem járja, hogy egy ilyen témában csak egy dalt osztok meg, ami ráadásul nem is keresztény, szóval zárásul következzen Cody Carnesnek a dala arról, hogy
🎵Nem az áldások miatt vagyok itt. Jézus te semmivel sem tartozol nekem. Mindennél, amit csak te adhatsz, én jobban vágyok Rád. Csak te kellesz nekem. Mert semmi és senki más nem elég. 🎵
Inkább ezt hallgasd, mint a Disturbed-öt. 😉
És adj hálát ma azért, AKI Isten. A Teremtőd és Alkotód. A Megváltód és Szabadítód. A Mennyei Atyád.
Boldog hálaadást.
Arrivera. Azt jelenti, sikerülni fog. Szabadok leszünk. Te és én.
