Close
Elutasítottság: amikor félsz, hogy nem vagy elég

Elutasítottság: amikor félsz, hogy nem vagy elég

A héten hallottam egy prédikációt, amiben elhangzott egy olyan mondat, hogy amikor keresztények elkövetnek valamilyen szexuális jellegű bűnt vagy kényszeres cselekedetet, akkor amögött a legtöbb esetben ott van valamilyen mértékben az elvetettség. Nálam ez tényleg így volt.

Sokat szoktam gondolkodni, hogy mi miért alakult úgy az életemben, ahogy. Nem szeretek durván elmerülni a múltban, de úgy tapasztalom, a teljes gyógyuláshoz, a szabadság útján való járáshoz hozzá tartozik, hogy átgondolom a bennem végbe menő folyamatokat. Sokat segít ebben a blog, ösztönzőleg hat. Szóval köszi, hogy írhatok nektek. 🙂

Sok dologról írtam már, a magányról, a méregről, az éhségről, a fantáziákról, amiknek az egészségtelen feldolgozása hozzájárult ahhoz, hogy éveken át küzdöttem az önkielégítéssel és a pornográfiával. De azt hiszem, hogy az egyik legfontosabb kiváltó ok nálam az elvetettség volt.

Úgy éreztem nem szeretnek, mert nem vagyok szerethető.

Tapasztalatom szerint ezzel rengetegen küzdenek. Szóval itt az idő, hogy ezzel is foglalkozzunk.

Szeretetteljes családban nőttem fel, a szüleim nem váltak el, és nem is bántalmaztak. Tinikoromra mégis nagyon erős elutasítottságot éreztem. Visszagondolva talán a kortársaim részéről érkező kritikus megjegyzések, beszólások állhattak e mögött. Nem feleltem meg a kortársaim szépségideáljának, amelynek következtében borzalmas testképem alakult ki saját magamról. Utáltam magamat. A személyiségtípusom miatt pedig sosem tartoztam a menők, a vagányok társaságához. Más akartam lenni.

Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy elvetettséget éreztem, ami önvígasztalás rossz formájához, az önkielégítéshez vezetett.

De arra gondoltam, most nem ezekről írnék, mert beszélgettem már olyan „szépségkirálynőkkel” és „nagyvagányokkal”, akik pont ugyanúgy küzdöttek az elutasítottsággal, mint én. Szóval ez nem a kinézetről, vagy a személyiségtípusokról szól igazán.

Mindenkinek meg kell harcolnia a saját adottságaival. Egyik se könnyebb, mint a másik.

Lehet, hogy most azt gondolod, ugyan mi problémája lehet egy olyan lánynak, aki annyira szép, hogy „mindenki őt akarja”. Hát csak gondolj bele. Szerinted honnan fogja tudni, hogy valaki azért szereti, mert az aki, és nem pedig azért, ahogy kinéz. Hiszen ez utóbbi múlandó dolog. Nem igaz? Ugyanerről számolt be nekem néhány “szívtipró” kinézetű srác is.

Na, térjünk vissza a témára. Úgy döntöttem, inkább olyan szempontból írnék most erről, amivel talán a legtöbb olvasóm tud azonosulni, akár mert ő maga is átélte, keresztény családban felnőve, vagy pedig tervezi, hogy saját maga hívő gyerekeket nevel majd fel.

 „Nem vagyok elég jó keresztény”

Ez az életérzést legintenzívebben én a hittel kapcsolatban éltem meg. Kiskoromtól kezdve hétről hétre hallgattam a prédikációkban és otthon is, hogy egy „jó keresztény” miket tesz. Naponta imádkozik, olvassa a Bibliát, jót cselekszik, a bűntől távol tartja magát.

Mivel legtöbbször arra kaptam pozitív megerősítést, amikor valamit teljesítettem, jót csináltam, összekötötte az agyam, hogy akkor vagyok „jó”, ha valami „jót” csinálok. Sokáig őszintén azt hittem, hogy ezt mindenki más százszázalékosan meg is tudja csinálni, csak nekem nem megy.

Pedig az ember értéke nem a cselekedeteiben van. Isten nem azért adta oda az életét értünk, mert mi bármi jót is cselekedtünk. Ő a személyünkben önmagában meglátta az értéket.

Valahogy gyerekkoromban kialakult bennem egy végletes gondolkodás, hogy vagy jó keresztény valaki, vagy nem. Nem volt átmenet. Amikor pedig bejött az önkielégítés az életembe, folyamatosan azt éreztem, hogy kevés vagyok. Hiába vallottam meg, akartam megszabadulni, nem sikerült. Ettől az lett az életérzésem, hogy nem vagyok jó keresztény és SOHA nem is leszek az.

Ez pedig egy ördögi kör volt, hiszen ha úrrá lett rajtam a szeretetlenség érzése (azaz hogy nem vagyok szeretetre méltó), akkor az önvigasztalás újra ahhoz a cselekedethez vezetett, ami után csak még jobban gyűlöltem magamat.

Amit gondolunk és hiszünk, meghatározza a tetteinket. A legrosszabb börtön az, amit saját magad köré építesz.

Edith Eva Eger, holokauszttúlélő pszichológus

És az a gondolat, hogy Isten elutasít engem, teljes tévedés volt, de erre majd még visszatérek.

Amikor más utasít el

Az ember alapvetően vágyik az elfogadásra. Arra, hogy szeressék. Egy Hit Rádiós beszélgetésben Kulifai Mónika, pszichológus azt is elmondta, hogy „gyerekkorban sokkal sérülékenyebb az ember. Minél korábban éri az embert ilyen trauma, az annál mélyebben rögzül.” Különösen nagy hatással bír az emberre, ha gyerekkorában olyan személyek utasítják el, akiktől feltétlen szeretetet kellett volna kapjon.

Felmerülhet a kérdés, hogy milyen dolgok válthatják ki egy gyerekben, hogy később elvetettséget érezzen. A szüleim pocáról feltúrtam egy jó régen kiadott könyvet (Frank Hammond: Az elutasítottság legyőzése). Hammond szerint a következő dolgok lehetnek nagyon romboló hatásúak az ember életére már az élet kezdetén:

  • Amikor az anyukája vele várandós: ha nem várt a terhesség, a házasságkötés utáni „túl gyors” megfoganás történik, az anyuka fél a szüléstől, konfliktus van a szülők között, abortusz fontolgatása/kísérlete, a várakozástól eltérő nemű gyerek születése. Tudományosan is bizonyítható, hogy az anyaméhben lévő gyermek képes érzékelni a negatív és pozitív hatásokat is, így ezek akkor is hatnak, hogyha a későbbiekben nem esik róla szó. Nyílván, ha ezt a gyerek életében többször is a fejéhez vágják, az még durvább.
  • Gondot okozhat, ha valamilyen rendellenességgel születik valaki, szülési komplikációk voltak, nem volt meg a világrajövetel után a szülővel való fizikai érintkezés, vagy ha valakit örökbe fogadtak.
  • Gyerekkori traumák: szülő(k) halála, válás, szóbeli/fizikai/szexuális bántalmazás vagy a társak (testvérek, barátok, osztálytársak) részéről érkező elutasítás.

Ezek a tapasztalatok érzelmi szinten égnek be, amiket felnőttként nehéz utólag feltárni, de nem lehetetlen. Ha most ezeket olvasva már be is ugrik egy két dolog, akkor tudod, honnan kell elindulni.

Egész életünkben érhet minket elutasítás

Jó esetben az ember felnőttként megtanulja, hogy nem mindenkinek a véleménye számít, nem kell, hogy mindenki szeressen, de azért legyünk őszinték, ez azért sokszor nehéz. Főleg, ha már volt egy gyerekkori trauma.

Összefoglalva, az elvetettség, elutasítottság több dologra visszavezethető Kulifai Mónika szerint:

  • van az emberben egy jogos vágy az érzelmeinek, szükségeinek a betöltésére, de ezt valamiért nem kapja meg
  • fizikai elhagyás történik
  • megalázzák a kapcsolataiban
  • elárulják az embert és ekkor a bizalma is megtörik
  • minden olyan helyzet, amikor igazságtalanságot él át az ember.

Mi a jele az elvetettségnek?

Az elutasítottság felnőttkorban sok esetben maximalizmusban, perfekcionizmusban nyilvánul meg. Hogy „sosem elég, amit csináltam.” Egy belső görcs feszíti az embert, hogy kényszeresen tökéletes dolgokat adjon ki a kezei közül. Ez látszólag hozhat pozitív eredményeket, de a munka végeztével sosem nyugszik meg, hogy „mindent megtettem”, „jól sikerült”, „mit tudok tanulni a hibáimból”. Aki sosem elégszik meg magával, annak a lelke ezt nem fogja bírni. Ki fog merülni. Kialakul egy negatív énkép, és a pozitív visszajelzéseket sosem tudja befogadni, mert nem illik a magáról kialakított nézőponthoz.

Ha ezt az elvetettségből fakadó perfekcionalizmust ráhúzzuk a hitéletre, az nagyon durva kiégéshez fog vezetni, ahogy velem is történt. Ez a kiégés pedig könnyen kényszeres cselekedetekhez, akár függőséghez is vezethet.

De vannak más olyan jelek is, például:

  • hamis felelősségérzet (olyan dolgok miatt vállalja magára a felelősséget, ami miatt nem kellene.)
  • örök bizonyítási kényszer (hiteleket vesz fel, hogy magasabb életszínvonalt mutasson magáról, mint amivel rendelkezik.)
  • ide tartozhat például az étkezési zavar is (anorexia, bulimia), amikor azért éhezik valaki, mert vágyik másoknak az elfogadására.
  • és szinte mindig velejár az, hogy fél a mások elutasításától és mindenkinek meg akar felelni.

Ha esetleg ezekben a jelenségekben magadra ismertél, akkor mindenképpen érdemes meghallgatni az egész rádióbeszélgetést.

Látható, hogy sok vacak dolog származik az elutasítottságból.

Ezért is írtam ki a múlt héten a Facebookra és Instára Edith Eva Eger idézetét, mert annyira igaz: „Akkor válunk szabaddá, ha nem viselünk hamis álarcot, és nem mások által előírt szerepeket játszunk és elvárásokat teljesítünk, hanem önmagunkat kezdjük el feltétel nélkül szeretni.”

Mi a megoldás?

Tudod, írtam már sokat, vannak csodajellegű szabadulások, de van olyan, amikor ez folyamat. A felismerés és a megoldás között hosszú út áll, de érdemes rajta elindulni, hogy egészséges lelkű emberek lehessünk.

Az első lépés, ami nagyon fontos, hogy keress egy igazodási pontot, amihez tudsz viszonyítani. (A hitgyüliben mi mérőzsinórnak szoktuk mondani, ez tulajdonképpen a mai vízszintmérő.) Ez alapján objektíven tudod megítélni a saját gondolataidat és mások külső véleményét is magadról.

Mivel én hívő ember vagyok, ezért én azokat a kérdéseket, hogy „lehet-e engem szeretni?” vagy, hogy „értékes vagyok-e?”, vagy hogy „Képes vagyok-e valami jóra?” már nem az érzéseim vagy mások véleménye, hanem Isten beszéde alapján igyekszem megközelíteni.

Ez ugye azzal jár, hogy folyamatosan kutatom, mit mond rólam Isten. Az önértékelésem erősítéséhez kikeresem azokat a szakaszokat a Bibliából, amik ezeket építik. Ajánlom János apostol evangéliumát és a leveleit. Olvasd el őket, és írd ki magadnak egy külön papírra, doksiba azokat az igéket, amik arról szólnak, hogy Isten mennyire szeretett téged már az előtt, hogy BÁRMIT csináltál volna vagy BÁRMILYEN lettél volna.

Ezeket el lehet naponta imában mondani. Legyél hard core és olvasd fel őket hangosan (!) magadnak a tükörben, valahogy így: „Kedves Gipsz Jakab, TÉGED úgy szeretett Isten, hogy az egyszülött Fiát adta, hogyha hiszel benne, akkor örökké élj.” És így tovább.

Tanítsd meg a lelkednek, hogy ki vagy te az IGAZSÁG, azaz az Isten beszéde alapján.

Egy másik nagyon fontos lépés a megbocsátás és az elengedés. Nem véletlenül van benne a Miatyánkban, hogy „bocsásd meg a bűneinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” A Máté 18-ban szerepelő adós szolgáról szóló példázat is ennek a fontosságáról beszél.

Megbocsátani nem azért „kell”, hogy a másiknak (aki megbántott/elutasított), jó legyen. Hanem, hogy téged ne mérgezzen tovább a harag, a gyűlölet. De ezt nem is részletezem, mert erről biztos minden keresztény közösségben sokat beszélnek.

Karizmatikus keresztény létemre nyilván nem hagyhatom el a démonoktól és átokból való szabadulás témáját sem, ami véleményem és saját tapasztalatom szerint is elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy az elvetettségből megszabaduljunk.

Ha ez új neked és érdekel, akkor Derek Prince írásait ajánlom szívből. Ez a könyv konkrétan az elvetettséggel kapcsolatos, ez pedig az ember életében tapasztalható sorsromboló erőkre világít rá.

Még egy gyakorlati tanács, ami nagyon sokat fog segíteni: Vedd körül magadat olyan emberekkel, akik szeretettel, de igaz visszajelzéseket adnak. Tehát nem hízelegnek, hanem a beszédük az irgalmasság és az igazság között jól egyensúlyoz.

Ajánlok pár pszichológiai témájú könyvet, amik nekem nagyon sokat segítettek az évek során. (Határaink, Ki kapcsolta ki az agyam?, A döntés, Az ajándék, Tehetség vagy)

Ha gondolod, végezz el egy személyiségtesztet, és figyeld meg, hogy milyen erősségeid vannak és ezeket hogyan tudod használni az életedben. Azokra a területekre, amik a gyengeségeid, koncentrálj jobban és legyél sokkal türelmesebb magaddal. Nekem ez a teszt jött be a legjobban.

Végezetül

Írtam nemrég egy posztot azzal a címmel, hogy „Akarsz-e jól lenni?” Jézus ezt nem csak annak a nyomorék embernek tette fel a Bethesda tavánál kétezer évvel ezelőtt. Tőled is ezt kérdezi. Ez az első kérdés, amit el kell döntened.

Az a cél, hogy legyél az, aki te igazából vagy. Az a kincs, akihez hasonló soha többé nem fog létezni, és akit semmivel nem lehet pótolni. Soha senki nem lesz hozzád hasonló. Vannak olyan dolgok az életben, amit kizárólag csak te tudsz megcsinálni és senki más.

Szeresd magadat. Nézz a tükörbe, és mondd el, mennyire értékes vagy. Az a személy, akit a tükörben látsz, végig kíséri az életedet. A leghosszabb kapcsolatod.

Muszáj jóban lennetek.

A senki földjén – az én sztorim

A senki földjén – az én sztorim

Amikor az ember keresztény hívőként küzd szexuális bűnnel, akkor elképzelhető, hogy a senki földjén találja magát. Velem legalább is ez történt.

A két oldal

A legtöbb ember a világon azt mondja, hogy kövesd a vágyaidat és éld ki azokat. „Az önkielégítés a világ legtermészetesebb dolga. Mindenki csinálja. Aki azt állítja, hogy nem, az hazudik. Ezzel senkinek sem ártasz. Ha lelkiismeretfurdalásod van, az a vallás miatt van. A vallás teszi tönkre az embert azzal, hogy irreális és abnormális elvárásokat támaszt. Szabaduljunk meg a vallástól, és akkor az ember is felszabadul, és végre élvezheti az életet.”

Biztos ismerősek neked is ezek a mondatok. Értem, hogy milyen logika alapján születnek. Úgy gondolom, hogy azért érvelnek így emberek, mert ez az egyetlen magyarázat arra, hogy ők maguk miért ne hallgassanak a lelkiismeretük szavára és így tudják „felszabadítani” magukat arra, hogy szembemenjenek Isten akaratával. (Ami pedig nem egy diktatórikus, önkényes, teljesíthetetlen szabályrendszer, hanem az ember védelmét szolgálja.)

Ezeket nem azért írom, hogy jól megmondjam, „bezzeg én”. Egyszerűen csak le kellett írnom, hogy ez az egyik oldal és nekem ez az út nem járható. Ez pedig egy, a belsőmből fakadó meggyőződés, amit mindenkinek saját magának kell éreznie. Én nem is akarok erről senkit győzködni.

Hidd el, végig gondoltam sokszor, hogy mi történne, ha én ezt az opciót választom. Szerintem a kereszténység és Jézus Krisztussal való közösségem nem is volt a saját döntésem mindaddig, amíg végig nem gondoltam, miért nem akarok „felszabadulni a vallás alól” és „elengedni a lelkiismeretemet”.

Ahhoz, hogy ez jobban érthető legyen, egy kis kitérőt kell tennem.

A 2.0-ás generáció

Keresztény szülők gyerekeként születtem. A hívő élet először nem az én választásom volt, hanem a szüleimé. Ők úgy neveltek, hogy Isten létezése, szeretete, a megváltás, a jó és a gonosz harca magától értetődő dolog volt kiskorom óta. A Hit Gyülekezetében a szüleink generációja alapította a közösséget, így az ő gyerekeik – mi vagyunk – a második generáció. Ez annyiban izgalmas, hogy még nem volt előttünk kitaposva az út, hogy mit is jelent egy keresztény gyerek számára a megtérés. Meddig élsz a szüleid hitéből és vagy keresztény miattuk, és mikortól válik az a saját döntéseddé.

Minden egyes erről szóló történet, bizonyság- vagy tanúságtevés, amit gyerekként hallottunk, arról szólt, hogy valaki Istent nem ismerve súlyos bűnöket követett el, aztán találkozott Istennel és radikális fordulatot vett az élete. 180 fokosat, ami minden szempontból kívülről is látható volt. Pajor Tamás sztorija talán a legközismertebb, és a leglátványosabb, mivel az ő megtérés előtti élettörténete nagyon ismert volt sokak számára.

A szüleink közül nem mindenki drogozott, vagy élt rocksztárokhoz hasonlóan deviáns életet, de pontosan tudták, hogy a megtéréssel mit hagynak ott és mit választanak. Ráadásul mindenki egy konkrét dátumhoz tudta kötni. Még volt is egy olyan mondás, „hogyha nem tudod melyik nap tértél meg, akkor nem is tértél meg igazán.” Biztos volt ennek valamilyen mértékű igazsága azoknak, akik a világból tértek meg, de nekem óriási problémákat okozott. Tudtam ugyan, hogy hat éves voltam, amennyire gyerekként lehet, komolyan is gondoltam, de még az évszakra sem emlékeztem pontosan.

Mi vagyok én?

Az egyik nehézség, amivel második generációs hitgyülisként szembesültem, hogy akkor én most keresztény vagyok egyáltalán, vagy csak egy szerencsés fordulatnak köszönhetően pont apám és anyám gyermekeként láttam meg a napvilágot és ez „determinált” engem a kereszténységre. Ahogy nőtt be a fejem lágya, egyre jobban kezdtem érezni, hogy az ő döntésük nem lehet az én döntésem is. Az Istennel való kapcsolatom egyéni, nem határozhatja meg más. Nem szerethetem és követhetem Jézust azért, mert a szüleim szeretik és követik őt.

Viszont ott volt a bökkenő, hogy nekem nem volt deviáns, rocksztárhoz hasonló múltam. Az akkori értelmezésem szerint nem tudtam 180 fokos fordulatot tenni egy adott ponton, hogy onnantól kezdve Jézust kövessem.

Abban, amiben viszont szükségem lett volna 180 fokos fordulatra, nem sikerült megváltoznom. Minden egyes megtérő imánál a lehető legőszintébben megfogadtam, hogy soha többet nem csinálom, elhagyom a bűneimet és mostantól az Úrért fogok élni. Aztán újra megcsináltam. Azonnal megbántam, bocsánatot kértem, elmondtam az imát és őszintén komolyan is gondoltam, hogy ez volt az utolsó. Aztán újra megcsináltam.

Egyértelműnek látszott, hogy valamit nagyon rosszul csinálok. Ennek nem így kéne lennie.

Az egyetlen logikus magyarázat az maradt, hogy biztos nem szívből tértem meg, és egyenesen megyek a pokolra. Természetesen arról is meg voltam győződve, hogy ez kizárólag velem történik, én vagyok az egyetlen, aki kettős életet él.

A senki földjén éreztem magam. Nem voltam világi, de igazi kereszténynek sem mondtam volna magam.

Irigyeltem azokat, akik valami „nagy bűnt” követtek el, mert nekik aztán megvolt a lehetőségük arra, hogy meglegyen a saját 180 fokos történetük. De a természetemből fakadóan nálam a lázadás ilyen formája szóba sem jöhetett. Maximalizmusra törekvő, megfelelési kényszeres jókislány voltam. És tudtam, hogy a Biblia igaz. Maradt a titkos küzdelem, és a kettős élet miatti túlkompenzáció.

Na igen, mert hogy az is volt.

Borzasztóan ítélkező ember voltam (karizmatikus körökben úgy mondjuk, törvénykező). Nagyon meg volt a véleményem mindenkiről, hogyan kéne „jó keresztényként” élnie és ezt erőteljesen ki is fejeztem. Elvégre valahogy fent kell tartani a „jókereszténység” látszatát. Mindenáron. A farizeus és a vámszedő sztorija a Lukács 18:10-14-ból megvan? Na hát olyan voltam én.

De közben belül fuldokoltam a kettős élet miatt.

Aztán egyszer egy nyári ifjúsági táborban megértettem valami nagyon fontosat. Soha nem felejtem el. A generációnk számára egy sorsfordító pont volt. Németh Sándor (a vezető lelkészünk) a következőt mondta:

Egy hívő családban felnövő gyereknek a megtérés nem egy konkrét esemény, hanem egy folyamat.

Ez teljesen megváltoztatta a dolgokat és elképesztő sokat segített abban, hogyan lássam a saját hívő utamat. Azóta már tudom persze, hogy nem csak nekem, az egész generációnknak. Örökre hálás leszek Istennek azért, hogy megválaszolta az összetört szívek hozzá kiáltó hangját.

A szexuális bűn “más

Abból, amit olvasok külföldi blogokon, úgy látom, univerzális dolog a kereszténységen belül, hogy a szexuális területet sok tabu veszi körül. Ha valakinek a világi (megtérés előtti) múltjának része is volt szexuális jellegű bűn, azt mindig nagyon röviden, lényegre törően mondta el. „Régen házasságtörő voltam, de megtértem és azóta hűséges vagyok”, vagy „pornót néztem, de mióta megtértem azóta megszabadultam.” A már korábban említett 180 fokos fordulatok, ugye…

Érthető amúgy. Senki nem akarja „felmagasztalni” a régi életét, plusz a szexuális területet amúgy is hatalmas szégyen veszi körül. „A szexről nem beszélünk, mert az a férj és a feleség magánügye.” Ha valaki szexuális jellegű bűnt követ el, és az kiderül, az valahogy mindig óriási skandalum. 

Ennek szerintem két oka van. Mármint, hogy akkora skandalum lesz belőle. Az egyik az, hogy azoknak a hívőknek, akiknek ez a terület sosem jelentett kísértést, annak felfoghatatlan, hogy valaki „ilyet tehet”. Számukra valamiért ez a bűn a legmocskosabb. Tapasztalatom szerint van a fejekben egy külön kategória neki. Vannak a vétkek, a nem-halálos bűnök, a halálos bűnök és mind közül a legdurvábbak, a szexuális bűnök.

Ez szerintem nem bibliai. És nagyon megnehezíti azoknak a helyzetét, akik szeretnének megszabadulni, de a szégyen visszatartja őket.

A másik ok, ami miatt ilyen nehéz ez a terület, az talán az, amit én is csináltam. Bár nekem is vaj volt a fülem mögött, de ahelyett, hogy rendeztem volna, hangosan kiabáltam, hogy ott van a másik szemében az a bizonyos szálka. (Lukács 6:36—42) Az nem mentség a kémutató viselkedésemre, hogy én sem találtam akkor a megoldást. (De erről majd máskor.)

Ettől még a magatartásom nagyon gáz volt és biztos vagyok benne, hogy sok kárt okozott azokban, akik keresték a szabadulás lehetőségét, én meg irgalmatlanul toltam a „szentség dumáját”. Nagyon megbántam már.

A változás szele

Biztos, hogy rengeteg olyan hívő van, aki egészségesen, igazságosság és irgalom alapján áll a szexualitás témájához, csak valahogy én sokáig nem találkoztam ilyennel, vagy még az is lehet, hogy csak nem akartam meglátni/meghallani őket. De hála Istennek, ahogy telt az idő, egyre többet hallhattunk a mi közösségünkben is olyan bizonyságokat, hogy második generációs fiatalok szexuális területen hogyan tudták megharcolni a kereszténnyé válás folyamatát. A személyes beszélgetésekkor is egyre többen beszélnek erről természetes módon: „Igen, második generációs keresztényként is volt problémám az önkielégítéssel, sokat küzdöttem, és végül Istennel sikerült megharcolni.

Nagyon bátor, sőt hősies dolognak tartom ezt, mert úgy gondolom, hogy hatalmas igazság van abban, hogy „lelkeket szabadít meg az igaz bizonyság” (Péld 14:25).  Ha hallod, hogy valaki más is keresztül ment azon, amin te, és átélte Isten szabadítását, akkor te is elhiszed, hogy veled is megtörténhet

Egy dolog hibádzott csak.

Kizárólag fiúk történetét hallottam.

Pedig elhiheted, nagyon hegyeztem a fülemet…

Jó, de lányként?

Megint a senki földjén találtam magamat. Egyfelől nem voltam hajlandó elfogadni a világ hangját, hogy „szabadítsam fel magam és éljek a vágyaimnak”, ugyanakkor azt gondoltam, a legtöbb keresztény számára undorítóan mocskos dolog, hogy a szexuális területen harcom van. Lányként. Hosszú évek után. Még mindig.

Akiktől először segítséget kértem, azok nem tudtak mit kezdeni velem, mert egy olyan generációhoz tartoztak, akiknek a megtérés egy világosan meghatározható pont volt az életükben és hozzám, a generációmhoz akkor még nem találták meg azonnal a kulcsot.

Aztán Isten összehozott nekem egy olyan pillanatot, amiért szintén örökké hálás leszek neki. Kiderült, hogy nem csak az én harcom ez lányként. Hogy Ő ad Segítőt a küzdelemhez. Hogy az én életemben a szabadulás nem egy hirtelen bekövetkező csoda (azaz hogy reggel felkeltem és többé eszembe se jutott a probléma), hanem egy folyamat.

Egy olyan folyamat, aminek a során újra és újra megtapasztalom azt, hogy Isten szeret engem, a kegyelmét újra és újra rám árasztja és hogy vele már eldőlt a harc kimenetele.

Vele már győztem. És nem vagyok egyedül.

Azért írtam meg ezt a posztot, azért indítottam el ezt a blogot, mert ha hallgatnék a küzdelemről, akkor hallgatnék a kegyelemről is. És ezt nem tehetem. Isten jó. Szeret. Szabadít. Gyógyít.

Nem csak engem. Téged is. Lányként is.

Nem vagy már a senki földjén.

Arrivera.

Azt jelenti, sikerülni fog.

Merni vagy nem merni? – vendégposzt

Merni vagy nem merni? – vendégposzt

A heti témánk arról szólt, segítségkéréssel tud az ember tartósan megszabadulni az önkielégítéstől, pornográfiától. De a segítségkéréshez nagy levegőt kell venni. Viszont mindent megér, ha a végén az ember szabad lesz. Isten tökéletes időzítésének tartom, hogy egy kedves ismerősömtől kaptam egy írást, ami pontosan erről szól. A blog első vendégposztja következik egy Szent Szellemmel szárnyaló fiatal lány tollából.

A történelemben számtalan példát látunk arra, hogy a büszkeség hogyan sodorta végzetes bajba akár egy emberen keresztül is az emberiséget. Gondoljunk csak bele a teremtés utániakba… “Na csak egy hari és máris olyan leszel mint Isten” és hamm. S az első emberpár ki is űzette magát az Édenből, ahol a legjobb lett volna nekik.

Ugyanígy van ma is.

Saját boldogságunkból zárjuk ki magunkat azzal, hogy büszkék vagyunk. Büszkék vagyunk segítséget kérni, mert “de hiszen engem ismernek és nem is gondolnák rólam, hogy ilyen meg olyan problémáim lehetnek.” “Milyen ciki lenne már segítséget kérni, amikor én segítek sokszor másoknak. Nem gondolhatják azt, hogy PONT NEKEM nem megy valami!”

Ismerős?

Láthatod, hogy a büszkeség csak elzárja a kiutat és a lehetőséget arra, hogy megoldódjanak a problémáid. Segítséget kérni nem ciki!!!

Elmondom még egyszer: SEGÍTSÉGET KÉRNI NEM CIKI!

Nem igaz az, hogy akkor gyengének, vagy nem is tudom, minek fogsz tűnni. Akkor vagy gyenge, ha nem veszel erőt ahhoz, hogy túllépj a saját büszkeségeden és beismerd azt, hogy NEM VAGY TÖKÉLETES. Sajnálom, ha ezzel megsértettelek, remélem nem mondtam vele újat. 😬😁😉

Elárulom Neked, hogy az, akitől segítséget fogsz kérni, Ő sem lesz tökéletes! “Akkor meg minek is kérjek tőle bármit?” “Az sem biztos, hogy tud segíteni…” “Annyi embernek segít amúgy is, most legyek púp a hátán?” “Biztos semmi kedve hozzám” és most jön a kedvencem: “Csalódni fog(nak) bennem”. Csalódni? Miben? Abban, hogy egy vagy azok közül, aki nem tökéletes, hiszen ember és hibázik? Hmm…🤔

Ugyan Isten alkotásai vagyunk, de a szabad akartunk miatt követünk el hibákat. Ettől ne lennénk ugyanúgy Isten szeretett, fontos, minden áldozatot megérő gyermekei?! Dehogynem! Melyik apa az, aki kitagadja a gyermekét, mert elesik az utcán és megsebzi magát?

De ha még a Te apukád ilyen ember is lenne, Isten nem ilyen! És azok sem, akiktől segítséget tudsz kérni! Ők is pontosan tudják, milyen “ez az egész”. Ők is emberek. Ők is voltak ennyi idősek. Ők is hibáztak. De nem ragadtak bele a büszkeségük generálta ördögi körbe, hanem nagy levegőt vettek és segítséget kértek.

Kezdd az őszt egy nagy levegővétellel és légy szabad!

Fenyvesi Eszter Virág


A döntés meghozatalához ajánlom ezt a posztot.

Szűzként az árral szemben

Szűzként az árral szemben

Négy szempár mered rám teljes döbbenettel a súlyos csendben, amiben még a légy zümmögését is hallani lehetett. Az új főorvos tekintélyének teljes súlyával szegezte nekem az imént emelt hangon a kérdést, hogy 25 éves létemre mégis miért nem szedek fogamzásgátlót. Nagyon mérges volt.

Az ország legnagyobb szaktekintélyeként a budapesti szakorvosképzés élén áll, ezért minden egyes rendelésén az arra érdemes rezidensek és orvoshallgatók is beülnek. Mikor elmondom, hogy még szűz vagyok, a főorvosnak csak a szeme villan. A huszonéves, velem egykorú vagy fiatalabb egyetemisták viszont még nem tudják ilyen jól leplezni az érzelmeiket. A megvetés és a gúny villámlik minden porcikájukból, amikor halkan hozzáteszem, hogy vallási okokból. Pofonként ér a dolog.

Hogy teljesen őszinte legyek veled, kedves olvasó, erre a helyzetre nem voltam felkészülve. Az egyetemen rengetegszer indult ki a beszélgetés csoporttársaimmal az Istennel való viszonyomról onnan, hogy én várok a szexszel a házasságig. Először mindig nevettek, de utána szinte kivétel nélkül érdeklődve hallgatták végig, ahogy arról beszéltem nekik, hiszek abban, hogy a szex úgy a legjobb, ha egy egész földi életre szóló szövetség keretein belül történik. A lányok arcán mindig láttam egy pici irigységet is, amikor arról beszéltem nekik, hogy én várok, mert összesen egy fiúval szeretnék ilyen szoros kapcsolatban lenni egész életemben. Utána olyan jó volt nekik mesélni Jézusról és hogy a megtéréssel tiszta lappal lehet indulni. Persze ezek a beszélgetések sem voltak mindig könnyűek, de egy lányregénynek tűntek ahhoz képest, ahogy a rendelésről kifelé támolyogtam.

Arcul csapott, hogy mennyire „abnormális” hogy én még 25 évesen szűz vagyok, mennyire „ciki”, hogy várok. „Vajon én soha nem fogok szexszelni?” „Valami biztos, hogy gáz velem, ha eddig senkinek sem kellettem.” „Engem senki sem szeret.” „Mi lesz, ha soha nem is megyek férjhez?” „Ez így nem oké, tennem kell valamit.” Ezek a gondolatok és érzések odáig hullámoztak bennem viharosan. Mire kiértem a kórház kapuján, ott tartottam, hogyha hazafelé egy fiú elkezd velem flörtölni az utcán, én aznap elveszítem vele a szüzességemet. Miközben mentem hazafelé, (és nem találkoztam senkivel), még az is felmerült bennem, hogy életemben először fogom magam, elmegyek egy belvárosi szórakozóhelyre és belevetem magam az éjszakába.

Zokogtam.

„Istenem, hol vagy?” – kérdeztem. „Miért hagytad, hogy keresztény családban nőjek fel, olyan értékrendek mentén, ami miatt egy ilyen fura, „szörnyszülött” vagyok 25 évesen, aki nem kell senkinek eléggé ahhoz, hogy elvegyen, vagy csak szexszeljen velem?” Nem épp a Zsoltárok könyvébe illő fohász, igaz? Fuldokoltam.

Istennek adok hálát, hogy nem engedett aznap a közelembe olyan személyt, aki ebben az elhatározásomban támogatott volna. Ezért fontos, hogy milyen barátaink vannak, mert ha ilyen esetben egy gyenge állapotban lévő kereszténnyel vagy világi haverral beszéltem volna, valószínűleg most nem írnám ezt a blogot. Viszont a barát, akit felhívtam egy igazi Segítőnek bizonyult.

Meghallgatott, ahogy elcsukló hanggal próbáltam artikulálni, hogy mi történt. Együttérzéséről biztosított, elmondta, hogy mennyire megérti, min megyek keresztül, hogy a szexuális vágy Istentől kapott ajándék, és hogy teljesen normális, hogy bennem is van belőle. Újra megerősítette bennem azt, hogy a döntésem, hogy várok a szexszel házasságig, az egy csodálatos dolog. Engedelmesség Istennek, amit ő meg fog áldani, és egy ajándék a jövőbeli férjemnek, akit még nem ismerek. Ez a Segítő barát elmondta nekem azt is, hogy nagyon szerethető, értékes ember vagyok és ne engedjem meg ennek a világnak, hogy megingasson az Istennel való kapcsolatomban. Még akkor sem, ha (orvosi) tekintélyből is teszi.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez azonnal mindent megoldott. De még nem. Ez a beszélgetés segített abban, hogy aznap ne menjek el egy buliba se, és ne keressem a lehetőségét a szexnek. Helyette autóba ültem, kerestem egy viszonylag elhagyatottabb helyet, feltekertem a zenét és zokogva kiabáltam Istennek.

Mindent kiöntöttem Neki, ami a szívemben volt. A mérges kiabálás aztán egy idő után átfordult és éreztem azt a megfoghatatlan, kimondhatatlan békességet és szeretetet, ami csak Rá jellemző és amit annyira szeretek Benne. Sőt. Mondhatom, hogy imádok Benne.

Megvigasztalt akkor is és azóta még sokszor. Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor szükségem volt rá, mert a kísértés folyamatos ebben az átszexualizált világban. Mindenkinek. Kinek jobban, kinek kevésbé erősen.

Biztos csodálkozol, hogy jön ez a személyes történet a blog témájához. Azért akartam veled megosztani, mert én ebből az esetből tanultam meg, hogy nem mindig saját magunkból jön a kísértés, vagy a saját cselekedeteinkből. Néha úgy alakulnak a körülmények, hogy egyszer csak a vihar közepén találod magad. Tudod, Jézus is mondja, hogy „fújhat a szél, jöhet az árvíz.” Látod, Jézus sem ígért olyat, hogy nem lesz vihar. Viszont az már nagyon fontos, hogy a viharban kihez fordulsz és mit csinálsz.

Én még egyszer visszamentem ehhez az orvoshoz, és a jelenet ugyanúgy megismétlődött, mert a doki nem emlékezett már rám. Csak ez alkalommal más rezidensekkel és egyetemistákkal. Amikor második alkalommal jöttem ki úgy onnan, hogy én eldobom magamtól a hitemet és az erkölcseimet, akkor eldöntöttem, hogy új orvos után kell néznem. Mert semmi sem olyan fontos, mint Jézussal a kapcsolatom.

Mindezzel arra szerettelek volna bátorítani, hogy élj tudatosan. Figyelj arra, mik azok a helyzetek vagy körülmények, vagy kik azok az emberek, akik megrendítenek az Úrral való kapcsolatodban, és amiknek/akiknek hatására relativizálod azt, amit a Biblia mond a szexualitásról, a szüzességről, az önkielégítésről, a pornográfiáról. Ez lehet akár film, sorozat, zene, könyv vagy valakinek az Insta profilja. Ezeket érdemes elkerülni. Ha nem lehet, mert az életednek szerves részei, akkor megtalálni ellenük azt a harcmodort, ami hatékony.

Akkor lesz az, hogy az életed a kősziklán áll, és jöhet bármilyen árvíz, akkor is meg fogsz tudni állni!


Ha ezt úgy olvasod, hogy neked nem sikerült időben megállnod, szeretném, ha tudnád, amit az évfolyamtársaimnak is mondtam: lehet tiszta lappal indulni. Bármilyen mélyre is süllyedtél, Jézus arra vár, hogy megtedd az első lépést felé.

Elhívtál, hogy vízre lépjek / Nélküled elsüllyedek / De megtalállak téged / A mélységben megtart hitem

Itt szeretném megköszönni minden Segítőnek, akik ott vannak nekünk a baj idején és segítenek mindnyájunknak, akik épp a szakadék felé zuhanunk, vagy már benne vagyunk nyakig. Hála és köszönet.

Menjünk tovább közösen Az Árral Szemben!