Mi különbözteti meg az álszabadságot az igazi szabadságtól – kérdezte egy kedves olvasóm. Hogyan tudod kiszakítani magadat az elesés-helyreállás folytonosan ismétlődő köréből? Az erre adott válaszomat teszem most közzé az ő engedélyével.
Kérdező: „A naiv szabadságról szeretnék kérdezni. Naiv szabadság alatt arra gondolok elsősorban, hogy az ember azt hiszi már szabad, de mégis elesik egy kis idő múlva. Szerinted miként lehet elkerülni ezt a fajta szabadság érzetet és az „igazi rendes” szabadságot átvenni az álszabadság helyett? Hogyan lehet úgy harcolni ezen a területen, hogy a jelenlegi szabadságot úgy tudjuk felfogni, mint egy olyan valóság, ami örökérvényű és amit nem fog bepiszkítani még egy önkielégítés vagy még egy pornográf tartalom.
Őszintén mindig van bennem egy szorongó, depresszív érzés a bűnbocsánat átvétele után, hogy ez csak ideiglenes. Tulajdonképpen már annyiszor megtörtént ez a periódus (önkielégítés – bűnbocsánat átvétele – szabadság átvétele – önkielégítés), hogy már szinte nem tudom elhinni, hogy ennek egyszer vége lesz.”
Arrivera: Számomra a szabadság nem onnan számolódik, hogy mikor csúsztam el utoljára önkielégítésben. Például mióta a blogot írom, az óta is volt elcsúszásom. Viszont hatalmas különbség van abban, ahogy ezeket megéltem egykor és az elmúlt időszakban.
Próbáltam magamban is megfogalmazni, hol húzódik a különbség és azt hiszem ott a kulcs, hogyan viszonyulok Jézus Krisztus kegyelméhez. Hogy miben hiszek, a cselekedeteim vagy hit által kaphatom meg a bűnbocsánatot.
Régen a bukdácsolós időszakomban, a teljes reménytelenség jellemzett. Ha elestem, a szégyen örvényként beszívott. Voltak olyan sötét időszakok, amikor úgy éreztem, soha nem fogok ebből kijönni, nem is éri meg harcolni, mert ez egy életen át már csak így lesz. Az önutálat, öngyűlölet jellemzett, semmi erőm nem maradt harcolni. Úgy éreztem, Isten elfordul tőlem. Titkoltam. Egyedül küzdöttem. Fuldokoltam.
Aztán jött az, hogy ezt megelégeltem, mert láttam, hogy teltek az évek, és semmi nem változott. Nem akartam életem végéig így élni.
Elkezdtem világosságban járni. Megosztottam a küzdelmemet másokkal. És igazából a Segítőim reakciójukból értettem meg Jézus viszonyulását hozzám. Hogy, mit is jelent igazából a kegyelem. Hogy a szeretet nem függ attól, hányszor esek el…
Innentől már nem arra fókuszáltam, hogy most akkor hányszor, milyen gyakran esek vissza. ( Mert egy alkalom is több annál, amit amúgy elfogadhatónak tartanék…) De megértettem, hogy Jézus Krisztus bűnbocsánata nem ebben a térben és időben van, hanem egy mennyei valóságban. Ez azt jelenti, hogy ő nem úgy áll hozzám, amikor elesés után hozzáfordulok, hogy „már megint”. Neki az időfelfogása teljesen más, mint az enyém.
Őt a szívem állapota érdekli, hogy őszinte vagyok-e.
Ő akárhányszor megbocsát, szeret és támogat. Én meg úgysem tudom kiérdemelni a cselekedeteimmel, hogy ő ne haragudjon rám. Hála Istennek, hogy a megbocsátást önmagából árasztja, mert ő Jó. Kegyelmes és Irgalmas.
Tetszik neki az, hogy harcolok, és hogy ha apró lépésekkel is, de felé haladok. Az Ő útján járok és minden erőmmel Őt akarom követni.
Megértettem, hogy segíteni akar, hogy megtaláljam azokat a pontokat az életemben, ahol még gennyes sérülések vannak, és teljesen helyre akarja állítani az identitásomat Benne. Amikor eljutottam ide, hogy ne a szégyen uralja az életemet, hanem a szeretet, akkortól valahogyan megszületett a hit bennem, hogy ez már a szabadság. Ami egyre nagyobb mértékben tölti ki az életemet.
Még ha nagyon ritkán volt is ebben egy megingás, akkor is írtó gyorsan vissza tudtam kapaszkodni a kegyelembe. Megbeszéltem Jézussal, hogy mi vezetett az eleséshez (vállalva persze a tetteimért a felelősséget), imádkoztam a Segítőmmel és meghoztam azokat a döntéseket, amik ahhoz kellenek, hogy legközelebb már ne ebbe meneküljek vissza.
Folyamatosan formálnom kell az életmódomat, hogy egyre tisztább tudjak lenni.
Nekem ehhez a következő dolgokra volt szükség:
– Őszinte legyek saját magammal, be tudjam vallani magamnak azokat a nehéz dolgokat is, amiket szégyellek. Ehhez nagyon sokat kellett dolgozni magamon, mert nagyon nehéz tudatosítani pl. az érzelmeket és hogy azok mögött igazából mi van. Ide kapcsolnám a megbocsátást is. Nekem saját magamnak volt a legnehezebb megbocsátani (Miért küzdöttem ennyit, miért nem kezdtem el hamarabb, miért nem voltam odaszántabb, stb…)
– Igazi, élő kapcsolat Istennel, amiben őszintén meg tudom beszélni, hogy mi van (az előző pontot is)
– Olyan bizalmi emberi kapcsolat(ok), amiben nem félek önmagam lenni, felvállalva a tökéletlenségemet
– Gyülekezetbe járás – ez megerősíti bennem újra és újra, hogy mi a cél. De figyelj, hogy ide meg szintén nem érdem alapján megyünk!!!! Jézus mondta, hogy ő a betegekhez jött, nem az egészségesekhez. A legjobb állapot, ha úgy mész istentiszteletre, hogy egy „szükségem van rád” szívvel fordulsz az Úr felé.
– Olyan tartalmas, minőségi időtöltés, amiben jól ki tudok kapcsolódni, kiereszteni a gőzt, jó módon termelni az örömhormonokat. Nekem ilyen a rendszeres testmozgás.
– Tisztába tenni, hogy mik triggerelnek, mik azok a dolgok, amiknél extrán oda kell figyelnem, hogy ne menjek bele a szürke zónába (ahol lehetetlenné válik egy idő után a megállás).
Ráébredtem, hogy nem az a legfontosabb, hogy azon görcsöljek, mikor hányszor estem el, hanem hogy jó dolgokkal „etessem” a szellememet, lelkemet és testemet, mert akkor egyre inkább gyengül a pornó, önkielégítés ereje az életem felett. És el fog jönni az az idő, amikor már körberöhögöm, ha az ellenség ezzel próbál megkisérteni. (Nyilván akkor lesz mással harc…)
Nekem összehasonlíthatatlan ez az állapot azzal, ami régen volt. Nem azért, mert elbagatelizálom a bűnt. Hanem mert a helyére került bennem a bűnbocsánat fogalma. És most már tisztában vagyok azzal, hogy a megszentelődés MINDENKINEK egy folyamat. Már nem ostorozom magamat azért, mert nekem is az.
Ajánlom figyelmedbe ezt az írásomat. Itt írom le, hogy a helyreállás egy folyamat, amit felületesen nézve lehet, úgy tűnik, hogy egy helyben toporogsz. Nagyon nem így van!
